A Duke of Angliáról végre meglátták a felborult kompot, mivel azonban a homokpadok miatt nem tudták megközelíteni, a kapitány vízre bocsáttatta a motoros mentőcsónakokat és ezekkel indultak el menteni az utasokat.
Gillian közben a felborult kompot nézte. A látvány szürreális volt, de mindenképpen vissza akart jutni, mert a mínusz 3 fokos vízben már nem érezte a lábait.
A hajóban rekedt emberek százai kétségbeesetten kiabáltak segítségért. Mark Barnes a feje felett levő ablakoknál kapaszkodott, amikor egyszer csak egy éles fénycsóva jelent meg kívül. Megérkeztek a Duke of Anglia tengerészei.
Tudtuk, hogy csak az ablakokon keresztül lehet kimenekülni onnan. Baltával betörtük az ablakot. Lenéztem, és a sötétben embereket láttam a vízben, akik rémülten sikoltoztak. Pánik, zűrzavar, sokk, szörnyű volt
- mondta Shakesby kapitány.
Mark Barnes az elsők között volt, akit felhúztak. Ekkor már helikopterek is érkeztek a Herald of Free Enterprise-hoz, és egyre több kisebb hajó is odaért. Gilliant halászok találták meg.
Mellettem volt a vízben egy nő, aki egy kislányt tartott a feje fölé. Őrülten kiabált, hogy ne hagyjam ott. Mondtam neki, hogy szólok a mentőknek, és visszajövünk értük. Amikor a halászok felhúztak a fedélzetre, kértem, hogy keressük meg ezt az asszonyt és a gyerekét. Soha többé nem láttam egyiküket sem. Meghaltak.
A mentők órákon át emelték ki az embereket a roncsból. Reggelre egyértelművé vált, hogy minden túlélőt megtaláltak. Aki még a hajóban volt, már nem élt.
300 utast mentettünk ki és 58 holttestet találtunk. Sokkoló éjszaka volt
- mondta a Duke of Anglia kapitánya.
Gillian a parton találkozott össze a bátyjával, Markkal. Később a féltestvérüket, Colint is megtalálták.
Összeölelkeztünk és sírtunk. Majd megkérdeztük a Vöröskereszt egyik emberét, akinél volt egy lista az utasokról, hogy tudnak-e valamit a szüleinkről. Megnézte a listát, felnézett a papírból és azt mondta, a szüleitek meghaltak. Így tudtuk meg, hogy elveszítettük anyát és apát.
A kompon összesen 193 ember halt meg. 77 holttestet csak akkor tudtak felhozni a tengerből, amikor a roncsot egy hónappal később kiemelték.
A katasztrófát vizsgáló bizottság legfontosabb feladata az volt, hogy kiderítsék: miért borult fel olyan gyorsan a Herald of Free Enterprise. Az ütközés lehetőségét hamar kizárták, mert a roncs félig kilátszott a vízből, és a vizsgálók meg tudnák nézni, van-e ütődés nyoma vagy lék a hajótesten. De nem volt. Az orr-résznél ugyanakkor sokkoló látvány fogadta őket.
A hatalmas ajtók tárva-nyitva voltak. Ott tátongott a garázsfedélzet, az a hatalmas raktér
- mondta Tom Allan hajómérnök, aki részt vett a komp tervezésében.
Amikor a vizsgálók kikérdezték a szemtanúnak, egyértelművé vált, hogy a hajó nyitott orrajtóval indult el a rakparttól. Ekkor derült ki, hogy a Townsend Thorensen cég, az eredeti tulajdonos vezetői úgy rendelkeztek, hogy nyitott ajtóval induljanak el a kompok, és ezeket az óriási, oldalról záródó acélelemeket majd menet közben, még a kikötőn belül zárják be. Ez pár perc időmegtakarítást eredményezett.
Az új tulajdonos, a P&O nevű vállalat, amely abban az évben vásárolta meg az eredeti tulajdonoscéget, megtartotta ezt a rendelkezést. Tom Allan mérnök viszont arra hívja fel a figyelmet, hogy nem lehet figyelmen kívül hagyni a fizikát.
Amikor egy hajó halad, az alatta kialakuló nyomás miatt keletkezik egy hullám az orránál, és ha a garázsfedélzet nyitva van, ez a folyamatos hullám akadálytalanul bejuthat a hajó belsejébe.
A szakértők ugyanakkor azzal is tisztában voltak, hogy a Herald of Free Enterprise garázsfedélzete 2,5 méterrel a vízszint fölött volt, éppen azért, hogy nyitott ajtónál se zúduljon be a víz.
Hogy a tervezés megfelelő volt, bizonyítja egy 1983-as eset, amikor a Spirit of Free Enterprise, a Herald testvérhajója úgy hajózott Doverből Calaisbe, hogy az első és a hátsó ajtaja is nyitva volt.
Az az eset azért rémisztő, mert senkinek nem tűnt fel, hogy nyitott ajtókkal hajóznak a tengeren. De maga a hajó jól vizsgázott
- mondja David Steele, a vizsgálóbizottság egy másik tagja.
Akkor a kapitány javításokat kért, hogy még egyszer ne fordulhasson elő ilyen.
Pl. azt követelte, hogy legyen egy jelzőrendszer, ami megmutatja a parancsnoki híd tisztjeinek az ajtó nyitott vagy zárt állapotát. Emellett kézi rádióadó-vevőket, walkie-talkie-kat kért a tengerészeknek, hogy el tudják egymást érni, ha baj van.
A tulajdonos elutasította a kéréseket.
Ezzel együtt a vizsgálók nem értették, hogy ha már volt ilyen korábbi eset, most miért történt katasztrófa.
Mivel nem volt magyarázat a balesetre, a bizottság úgy döntött, hogy rekonstruálják az esetet, megismétlik a hajózást. A kísérlethez a harmadik testvérhajót, a Pride of Free Enterprise-t választották. A kísérletet Tony Morrall mérnök vezette.
Még arra is ügyeltünk, hogy ugyanabban a napszakban, ugyanolyan árapályviszonyoknál végezzük ezt a kísérletet, mint ami azon a végzetes napon volt.
Olvasóink talán emlékeznek, Zeebrugge-ben a hajó orrát lejjebb süllyesztették azért, hogy a járművek fel tudjanak hajtani rá. Ennek a tartálynak a kiürítéséhez 2 órára volt szükség, márpedig ezt ki kellett üríteni, hogy biztonságosan haladhasson a hajó a tengeren. Csakhogy a személyzetnek nem állt rendelkezésére plusz két óra az utasok beszállítása után, mert a menetrend ezt nem engedte meg. A kapitány ezért kért nagyobb teljesítményű szivattyúkat ehhez a tartályhoz, de nem kapta meg.
A hajó így fél méterrel közelebb volt a tenger felszínéhez, lejjebb ült a vízen, mint ahogy az normálisan lett volna
- mondja a kísérlet vezetője.
Ezért a rekonstrukciónál is megtöltötték az első ballaszttartályt, de az orrhullám még mindig nem érte el a garázsfedélzetet. Ekkor Tony Morrall teljes sebességet vezényelt, épp úgy, ahogy a Herald of Free Enterprise haladt a katasztrófa estéjén. A testvérhajója eddig 14 csomóval, kb. 26 km/h sebességgel haladt, most pedig 18 csomóra, 33 km/h-ra gyorsított. A kísérlet résztvevői látták a monitorokon, hogy a hajó ekkora sebességnél hatalmas orrhullámot gerjeszt, amely már eléri a garázsfedélzet ajtaját.
Ez bizonyította be, hogy kritikus sebességnél, a hajó ilyen állapotában olyan orrhullám keletkezik, amely bejut a hajótestbe, ha nyitva van az orrajtó. Ráadásul a víz nagy sebességgel, nagy mennyiségben zúdult be a raktérbe.
Az első 15 másodpercben 600 tonna víz került a kompba.
Tom Allan mérnök azt mondja, hogy ez megpecsételte a hajó sorsát, itt már menthetetlen volt a Herald of Free Enterprise.
A kísérlet vezetője hozzáteszi, hogy ez a bizonyos fizikai jelenség, a szabadfelület hatás egy levesestányér esetében is nagy erővel jelentkezik, ezért könnyű kiönteni ilyenkor. Egy ekkora hajó esetében pedig felfoghatatlanok az erőhatások.
A második dőléskor egy perc alatt felborult a Herald of Free Enterprise. Itt brutális, drasztikus jelenségről beszélünk.
Az ide-oda mozgó víztömeg mozgása miatt egyenesedett fel először a komp. Aztán ahogy a víz mozgott tovább a másik oldal irányában, következett a második, immár végzetes dőlés.
A vizsgálók arra is felhívták a figyelmet, hogy a komp kialakítása miatt a kapitány nem láthatta a parancsnoki hídról, hogy nyitva van az orrajtó.
És hogy ki felejtette nyitva? A 28 éves Mark Stanley fedélzetmester, aki az utasok kiszállítása után ledőlt a kajütjében, mert nagyon fáradt volt a hosszú szolgálata miatt. Stanley elaludt, és már csak akkor ébredt fel, amikor a hajó dőlni kezdett. A mentésben önfeláldozóan részt vett. Később nem tudta feldolgozni a bűntudatát. és 30 évvel később meghalt.
Leslie Sabel elsőtiszt azonban ott volt a garázsfedélzeten, amikor a hajó nyitott ajtóval haladt a nyílt tenger felé. Épp az volt a feladata, hogy ellenőrizze Mark Stanley-t és az ajtók zárását. Az elsőtiszt várta a fedélzetmestert, akinek be kellett volna zárnia az ajtókat, de mivel sietnie kellett a hídra, elindult.
Azt hittem, hogy látom a távolban, a fedélzet túlsó végén, és gondoltam, akkor mehetek
- mondta a meghallgatásakor.
Az utolsó ember, aki a garázsfedélzetet elhagyta, és aki megmenthette volna a hajót, Terence Gayling matróz volt. A vizsgálók megkérdezték, hogy ha nem volt ott senki rajta kívül, miért nem zárta be az ajtókat. Gayling így felelt:
Mert nem az én dolgom volt.
A vizsgálat végül azt állapította meg, hogy hibázott a kapitány, az elsőtiszt és a fedélzetmester, de végül a hajótársaság vezetőit nevezte valódi felelősnek, mert a biztonságot figyelmen kívül hagyva üzemeltették a céget.
A vezetők közül senkit sem állítottak bíróság elé.
Itt a BBC korabeli tudósítását láthatják a tragédiáról: