Vágólapra másolva!
Vágólapra másolva!

A legrosszabb, ha állásfoglalásra kényszerítenek bennünket: ugye nekem volt igazam, hogy kitettem a szűrét? Avagy: ugye milyen szemét, itt hagyott és most senkim sincs, akibe kapaszkodhatnék. Ilyenkor persze szívesen elmondaná az ember, hogy talán éppen ezért, mert fárasztó dolog olyasvalaki mellett élni, akinek senkije és semmije nincs a másikon kívül, mivel az ilyen típusú ragaszkodás, pontosabban kapaszkodás sokszor fojtogatható is lehet.

De nem mindig ennyire egyértelmű a dolog. Amikor csak vigaszra van szükség, vagy egyszerűen csak hallgatóságra, ahol az egyetértés helyett a megértés a feladat, ott még csak-csak helytáll az ember. A fájdalom érzése - a szeretetével ellentétben - csökken azáltal, ha a kínjait mással is megosztja a szenvedő alany, és a fájdalom miatt még akkor is tud részvétet érezni az ember, ha közben jól tudja: se váratlan, se véletlen nem volt a sorscsapás.

Ám abban a pillanatban, amikor nekünk szögezik a kérdést: mi a véleményünk, szerintünk ki volt a hibás, hát enyhén szólva is kínos azt mondani a szemben ülőnek, pláne ha krokodilkönnyeket potyogtat a teáscsészéjébe, hogy bizony te, kedves barátom, te voltál az, aki elbaltáztad ezt az egészet. Egyébként meg lehet próbálni, és van olyan "áldozat", akinek éppen ezzel teszünk jót, mert végre megmondja, egyáltalán: megfogalmazza valaki helyette azt, amit ő maga is sejtett tudat alatt, csak eddig nem vette a bátorságot ahhoz, hogy szembenézzen az igazsággal. Ezzel azonban - vagyis a rövid véleménynyilvánítással - érdemes is befejezni az intenzív részvételt a szakítás feldolgozásában, és fel kell ismerni, amikor még ennyire sincs szükség.

Az egyetlen dolog, amit ilyenkor épeszű ember azonnal hárít: a tanácsadás. Nemcsak azért, mert egyetlen párról, egyetlen kapcsolatról sem tudhatunk semmit - akkor se, ha egy albérletben laktunk, akkor se, ha hosszú nyarakon át együtt vízitúráztunk, akkor se, ha mind a ketten rendszeresen "hangulatjelentéssel" szórakoztatnak bennünket. Látványosan és meghitten turbékoló szerelmesekről kiderülhet, hogy soha nem volt különösebb érzelmi alapja a viszonyuknak, és ádázan egymást tépő emberpárok tesznek tanúbizonyságot a kritikus pillanatokban olyan mélységű empátiáról és szeretetről, amit éppen róluk nem gondoltunk volna soha. De hogyan is mondhatna bármit egy kívülálló, akinek ilyenkor valójában nem is szánnak más szerepet, csak hogy véleményével az egyik vagy másik fél mellett voksoljon.
Márpedig ha ezt teszi, akkor éppen abban a tévképzetükben erősíti meg "szegény barátait", hogy harcról, vagy népszerűségi kérdésről van szó.