Internetes bűnözők idősektől csaltak ki pénzt, egy férfi bement és felrobbantotta az irodájukat

– mondja egy tagbaszakadt zsoldos a főszereplőnek, de mire erre a jelenetre sor kerül, már tudjuk pontosan, hogy nem így van, hiszen addigra hősünk már több tucat ellenféllel végzett, mások mellett puszta kézzel és néhány rúgással hatástalanított egy kommandós-osztagot és abban is biztosak lennénk, ha összeakasztaná a bajszát egyszer John Wickkel, utóbbi húzná a rövidebbet.

És bár hála Istennek, nem egy újabb Marvel-produkcióval van dolgunk, azaz a címszereplőnek nincsenek szuperképességei – legalábbis kimondva –, ez az alkotás sem áll közelebb a realitáshoz.

Mindez már az első húsz percből kiderül: a központi karakter egy visszavonult ügynök, aki a világtól távol, vidéken méhészként tengeti a mindennapjait, egyetlen kapcsolatát a külvilággal a szomszédban lakó kedves idős asszony jelenti, aki váratlanul fejbe lövi magát, miután internetes csalók lenullázzák a bankszámláját. A férfinak több sem kell, a régi kapcsolatain keresztül felderíti a szélhámosok bázisát jelentő irodaházat, megjelenik két gallon benzinnel, puszta kézzel végez a fegyveres biztonsági őrökkel, majd levegőbe repíti az egész kócerájt.

Jason Stathamet nem lehet azzal vádolni, hogy ne lenne egy céltudatos figura, csak éppen nem túl nagyok az ambíciói: valószínűleg mindig is arra vágyott, hogy ő legyen az ezredforduló utáni időszak nagy A-kategóriás akciósztárja, szinte kivétel nélkül csak olyan alkotásokra mond igent, amiben ő alakíthatja az aktuális verőembert és ez jól is áll neki. Egyetlen, annál nagyobb balszerencséje, hogy ezek a régimódi produkciók már nem olyan divatosak, mint Stallone vagy Schwarzenegger idejében. Statham nem is került fel a legfelső polcra, de azért neve ott szerepel a legnagyobb akciósztárok között.

David Ayer rendező már nagyobb rejtély, szintén mindig az akciófilmek területén tevékenykedett direktorként, azonban hol mélyebb, drámai ambíciók is hajtják, mint a Nehéz idők, Az utolsó műszak vagy a Harag esetében, hol csak és kizárólag a tűzpárbajokra koncentrál, mint tette azt Az utca királyai-ban vagy a Schwarzenegger visszatérésének szánt, de végül besült Szabotázs-ban.

Ezúttal azonban nyilvánvalóan semmi mondanivalója nem volt,

Ez a paródiába hajló, rajzfilmes stílus jó adag humorral kellemes szórakozást nyújthatna, de néhány egysoros poént leszámítva a film egyáltalán nem vicces, a szűkszavú hőssel pedig lehetetlen azonosulni.

És bár Ayer még mindig nagyon tud akciójeleneteket rendezni, az emóció teljes hiánya miatt kivész belőlük az izgalom, marad a nyers brutalitás – a tizennyolcas korhatár-besorolásért rendesen megdolgozik a film –, viszont hamar önismétlővé és érdektelenné válik az állandó csörte.

A VHS-korszakban valószínűleg minden bénaságával együtt is kultusz övezhette volna a filmet, nagyjából olyan, mint az Amerikai nindzsá-t, vagy az egyéb mai szemmel mosolyogtatóan béna alkotásokat, azt azonban nehezebb elképzelni, hogy a megváltozott trendek és a képregény-adaptációk világában a mai tinédzserek is rotációban szeretnék majd újranézni.

Az említett időszakban felnőtt generációnak azonban plusz bosszankodásra ad okot, hogy bár Jeremy Irons is feltűnik a vásznon egy teljesen jellegtelen mellékkarakter erejéig, szinte látszik rajta, hogy ő is szégyelli, amiért nem tudott ellenállni a – valószínűleg nem is túl vaskos – csekknek.