Menekülnek a nézők az Örkény Színház négyórás, szövegfelmondó előadásáról

Egyetlen oka lehet annak, amiért az Örkény Színház színpadra állíttatta Dosztojevszkij nagy regényét, az pedig a pénz, mégpedig az iskolások vonzása. Ismerjük jól a művet, kifejezetten nehéz olvasmány; az a fajta remekmű, amely kínzó élvezet. Azt is tudjuk jól, hogy iskolai tananyag. Az sem ismeretlen, hogy az irodalomtanárok, amennyiben lehetőségük van rá, megkönnyítve a diákok – vagy éppen önmaguk – dolgát az egész 11.-es évfolyamot beültetik a színházba. A jegy eladva és kifizetve (a 20 százalék kedvezmény ellenére is jól hozhat a színháznak), a mű megismerve – a kecske is jóllakott és a káposzta is megmaradt.

A teátrum aulájába belépve, a darab plakátját megpillantva és tanulmányozva valósággal sokkolt, hogy 

Ez azért a színházszeretőt is komoly nehézség elé állítja, nemhogy egy tizenegyedikes diákot, aki – ha őszintének kell lenni – a háta közepére se kívánja a szombat esti Dosztojevszkij színházmaratont.

Ráadásul maga a rendezés sem könnyíti meg a fiatal dolgát, színészi játék híján a Bűn és bűnhődés egyszerű szövegfelmondásnak tűnt, mintha csak egy olvasópróbát láttunk volna – szövegkönyv nélkül.

Természetesen Gáspár Ildikó dramaturgból rendezőnek kinevezett, mérsékelt színpadi érzékkel megáldott kultúrharcos mindent elkövetett annak érdekében, hogy modernizálja Dosztojevszkij művét, feltételezett szándéka szerint a regény időtlenségét szerette volna ily módon hangsúlyozni. Számomra nehezen érthető, hogy a kortárs művészek miért akarnak mindent modernizálni – valószínűleg költségcsökkentés lehet az oka ennek –, hiszen így legalább nem kell 19. századot idéző díszletet, jelmezt gyártani – viszont nem árulok el nagy titkot, ha az állítom:

Érződött a törekvés az alkotók részéről, hogy az Örkény Színház Dosztojevszkij adaptációja minden ponton megfeleljen a ál-posztmodern színházcsinálás allűrjeinek: fekete, díszlet nélküli színpad, berendezésként egyetlen egy (fekete) gurulószékkel, a fekete – Örkény Színház feliratos – kapucnis pulcsiba öltözött, színes símaszkot viselő kórus – akik narrálták, esetenként kommentálták az eseményeket – valósággal beleolvadt a színpadtér falaiba. 
Pár éve még, az egyetemen a fejünkbe verték: nehogy eszünkbe jusson fekete háttér előtt fekete ruhás alakokat – úgy tanították, ezt egyedül Brechtnek volt szabad – foglalkoztatni, mert eltűnnek, mint szürke szamár a ködben… Úgy tűnik, mára már ezt a szabályt is feláldozták az álmodernizáció oltárán.

A forradalmi színpadi újítást a gigantikus zöldessárga kukászacskó jelentette, amely az első és a második felvonásban játszott jelentős szerepet, először lufiszerűen felfújták és a légtéren belül alakítottak „nagyot” a színészek – a korlátozott látási viszonyokat kivetítővel és árnyjátékkal próbálták ellensúlyozni – a szünet után pedig kifordították és a színpad falait borították be vele. Nem volt szép látvány, sőt, kifejezetten csúnya volt.

Mindezek mellett erős hang- és fényhatások sokkolták helyenként a nézőt – pisztolydördülés –, amelyre nem figyelmeztettek, viszont egyesek kifejezetten érzékenyek lehetnek rá. 

Lehet, hogy csak én vagyok hiperszenzitív a nagy klasszikusok – különösen a színházi – adaptációi kapcsán, de vannak dolgok, amik mellett nem lehet szó elmenni. Például az a rész, amikor a mű főszereplője – Raszkolnyikov – többször is torkig lenyelte a sörösüveg nyakát, az mi volt? Értem, hogy a posztmodern művészet égisze alatt manapság már bármit meglehet csinálni a színpadon (lásd: Meztelen férfiak egymás péniszével játszanak a Trafóban), ugyanakkor egyes műveknek nem feltétlenül áll jól a modernizálás, de ezt az első felvonás után foghíjassá váló nézőtér is érzékeltetheti az alkotók számára.