Ascher Tamás megmutatja, hogyan lehet halálra untatni a nézőt

A Katona József Színházban bemutatott és Ascher Tamás által rendezett Turgenyev adaptáció, az Apák és fiúk a generációk közti szakadékról szól. Azt a már jól ismert ellentétet boncolgatja, hogy ami egyes társadalmi rétegeknek, korosztályoknak elfogadható, az a másiknak – jellemzően az ifjabbaknak – már nem. Az ellentétes gondolkodásmódok és hitrendszerek ütköztetéséből származó konfliktusok adnák az előadás lényegét, ám sajnálatos módon mindez elmerült a gyakran kínos színészi játék és a fantázia nélküli rendezés süllyesztőjében. A XIX. századi orosz politika modern korba történő átültetésének sikertelensége és az erőltetett párhuzam a FreeSZFE-sek 2021-es „minilázongásával” katasztrofális végkifejletet adott az előadásnak. 

Aztán mégis újra és újra megtörténik…

A szürke, egyhangú díszlet jellegtelensége vetekedett a színészi játék unalmával. Az volt a legizgalmasabb pontja a darabnak, amikor az egyik szereplő átfutott a díszlet egyik feléből a másikba. A két és fél órás játékidő alatt más sem történt, minthogy a színészek a színpad egyik, vagy a másik felén álldogáltak – vagy üldögéltek – és faarccal felmondták a szövegüket. Igaz, azt legalább becsülettel tették. 

Az Apák és fiúk színházi körülmények között megrendezett olyan általános iskolai prózaverseny hangulatát keltette, ahol az számít elismerésnek, ha a közönség nem dobálja meg paradicsommal az emelvényen álló versenyzőt. Jól látszott az előadás minőségén, hogy a rendező sem a történettel, sem a színészeivel nem tudott igazán mit kezdeni, az Apák és fiúk esetében a darab végkifejlete helyett ez számított igazán nagy tragédiának. Az első felvonás vontatott döcögését a valamivel eseménydúsabb második felvonás sem tempóban, sem színvonalban sokkal nem emelte, pedig titkon reménykedtem benne, hogy a szünet után végre „megérkezik” az előadás. Ami pozitívan értékelhető, az leginkább Mentes Júlia játéka volt.

A nézők többsége már az előadás első tíz perce után rájött, hogy a fejük fölött, a plafonon húzódó vascsődzsungel és kábelrengeteg izgalmasabb, mint maga a darab, így az igazi küzdelmet az elalvás elleni harc jelentette. Na meg az a teljesen indokolatlan muskátli illat, ami időnként megcsapta az orromat…

El kell ismerni Máté Gábor igazgató tőle szokatlan őszinteségét: ezt az előadást hozta példának, mint amikor sajnálatosan még félház sincs (370-en férnek a Katonába, azaz, 190 nézőt sem tudtak összegereblyézni), és amikor így egy függönyt kell leengedni a nézőtér közepére. Ahogy katonáék hívják: le kell engedni a felezőt...